Néma imádság

Az iskolába indultam aznap reggel.
Későn érő vagyok,  ezért még így harminc elmúltával is az egyetemi padokat koptattam. Nem mintha nehezemre esett volna a tanulás, szerencsés alkatom – vagy a tanárom szerint jól „huzalozott” agyamnak – köszönhetően sosem kellett túlságosan erőlködnöm az ötösért. Talán ez volt az egyik oka, hogy szerettem tanulni.
A metró felé tartottam. Kellemesen meleg, késő tavaszi délelőtt volt, a közelgő nyár minden jelével és ígéretével, a szorgalmi időszak utolsó napjai.

Az idős hölgy a metró lejáró tetejénél a lépcsőn állt.
Tisztességben megőszült hófehér haját, mi a kortól selyemvékony lett, apró kontyba kötötte a tarkójánál. A ruhája egyszerű volt, de nem sötét, nem viselt gyász–színt.
Amikor közelebb értem, megszólított.
– Bocsásson meg!
Megálltam, és felé fordultam, csak most néztem meg jobban. Hátára az évek sok terhet tehettek, a korabeli emberek módján kissé hajlottan állt. Arca bár ráncos volt, mégis látszott rajta, hogy fiatalon szép lehetett, vonásai kellemesek, és harmonikusak voltak, sötét szemében még most is teljes erejével égett az értelem… és valami más. Valami, amit nem is volt időm végiggondolni, magától tárult elém.
– Ne haragudjon rám, hogy megszólítom – szabadkozott, és láttam rajta, hogy mennyire nehezen ejti ki a szavakat – nem tudna húsz forintot adni nekem? Nem többet, csak húsz forintot…
Álltunk egymással szemben, az idős hölgy, és én, engem a döbbenet dermesztett le, őt a szégyen.
Tiszta volt, nem tűnt hajléktalannak, mint ahogy nem is volt az. De más volt, mint a legtöbb kéregető. Nem egyszer találkoztam olyannal, akiről lerítt, hogy a helyi „koldusmaffia” embere, aki a munkaidő végén leadja a keresetet, és átveszi saját, tiszta, és az enyémnél jóval drágább ruháit. Minden sarkon akad olyan, akiről lerí, hogy ahogy pénz kerül a tálkába meg sem áll a következő kocsmáig, vagy olyan, aki megátkoz, és utánunk rúg, ha nem adunk. És akadnak olyanok, ha nem is döntő többséggel, akiken látszik, hogy bármit megadna, hogy máshol lehessen. Hogy megtett mindent, de a reményvesztettség végül ide sodorta. És ő sodródott, mint az eldobott, régi újság összegyűrt oldala a szélben, erejét veszte a magánytól.
– Tudja, nagyon drágák a gyógyszereim. Miután mindet megveszem, és kifizetem a számlákat, már nem marad pénzem ételre. A gyógyszert viszont csak étkezés után lehet bevenni… Ha vehetnék egy kiflit…
Magyarázkodnia kellett.
Ott állt előttem egy asszony, egy idős,kiszolgáltatott ember, akit annyira nem becsült a világ, hogy napi egy kifli jusson neki megaláztatás nélkül.
A tárcámért nyúltam.
A szemébe könny szökött, és tovább magyarázkodott.
- Tizenhat éves koromtól dolgoztam, míg nyugdíjba nem küldtek… de sajnos a nyugdíjam csak ennyire elég. A fiam meghalt, az unokám pedig olyan ritkán jön… nem is szeretném a gondjaimmal terhelni…
Szinte láttam magam előtt, ahogy a forró sütőből kiveszi a gőzölgő almás pitét. Mert ha az unoka jön, ki kell tennie magáért akkor is, ha emiatt aztán egy hétig nem eszik…
Összeszorult a szívem, ahogy a könnyes szemekbe néztem. Bárcsak ilyen nagymamám lett volna! Bár megadatott volna, hogy egyáltalán legyen nagymamám, biztosan nem így bántam volna vele! Persze nem a családját hibáztattam. Persze… ilyenkor senki nem hibás. Vagy ha úgy vesszük, mindenki az.
Kivettem a tárcámból azt az ezerötszáz forintot, ami benne volt, és felé nyújtottam.
Döbbenten, és ijedten tiltakozott.
- Nem! Nem, én csak húsz forintot… kiflire… - és elcsuklott a hangja a könnyektől.
- Nyugodtan tegye el. Nekem ez nem jelent olyan sokat!
Reszketett a keze, nem tudta, hogy nyújtsa-e, vagy ne. Végül a kezébe adtam, és egy pillanatig két kezét az enyéimbe fogtam.
Olyan volt ez, mint egy hangtalan közös ima.
Ima, egy felsőbb hatalom felé, amit nem tudunk, hogy meghallanak-e, de sejtjük, hogy hatástalan marad. Ima egy jobb életért, egy jobb helyzetért. Ima egy olyan világért, ahol azok, akik felneveltek, nem halnak éhen a jólétünk kedvéért, egy olyanért, ahol nincsenek éhező gyerekek. Ima, melyre talán senki nem figyel.
- Vigyázzon magára!
Ott hagytam, nem a órakezdés miatt, hanem mert nem bírtam a tekintetét. nem akartam a háláját, nem akartam látni a bűntudatát, és főként a szégyenét. A szégyent, mely ott lángolt az arcán, és mely éppen úgy ott ült a szemében, ahogy a hála, és a kétségbeesés.
A reménytelenség lett úrrá a világon. Az övén bizonyosan.
Miféle hely, miféle társadalom az, ahol azzal jutalmazzák az átdolgozott életet, hogy utolsó éveiben lábtörlőnek használják az embert?
Aznap „lógtam” a metrón oda és vissza is. Ebédelni sem tudtam az étkezőben, hiába volt kiemelten kedvezményes az ajánlat. Nem maradt nálam egyetlen fillér sem. Az aznapi pénzem mind elment arra a néhány hálás könnycseppre. De megérte.

Néhány héttel később újra láttam az idős hölgyet. Már mielőtt közel értem volna nyúltam a tárcámért. Felismert, és tiltakozott az ellen, hogy újra pénzt adjak. Aznap kevesebb is volt nálam. De az is épp úgy megríkatta.
Utána eltűnt. Nem láttam többet. Minden alkalommal, amikor a metró felé mentem, őt kerestem a tekintetemmel. Tudom, mindig is tudtam, hogy apróság, hogy nem valódi segítség, hogy csepp a tengerben, amit teszek, de még úgy is, hogy éhes voltam, megérte. Úgy éreztem, jót ettem, és amikor az arcára, a szemére gondoltam, nem zavart, hogy üres a gyomrom. Csak az, hogy amit teszek, nem elég.
Hogy mi lehet vele? Sokszor merül fel bennem a kérdés. Talán rendeződött a helyzete, talán az unokája rájött, hogy megoldást kell találnia… talán sosem lesz már szüksége kiflire a szívgyógyszer mellé, nem tudom. Sajnos elköltöztem onnan, még mindig sokszor jut eszembe. Mindig, ha olyan emberrel találkozom, akinek tényleg kell… aki szégyennel, és megalázottan ejti ki a szavakat „ nem tudna adni…?”. Talán holnap arra felé visz az utam ismét. De nem tudom azt reméljem, hogy újra látom őt, vagy azt, hogy nem…

Reménytelenség. Mindenki találkozik vele előbb, vagy utóbb, de míg a legtöbbünk ki tud lábalni belőle, vannak, akiket a körülmények örökre a mocsarához kötnek.
A remény végleges elvesztése egyenlő a lélek halálával. Vajon meddig élhet úgy az ember, és vajon élet-e az egyáltalán?