Lesleynek – Egy fa a gyertyád mellé!
Karácsony reggel volt.
A kis csoport tagjai úgy gyűltek a fa köré, mint akik sosem láttak hasonlót.
Valahol így is volt. Ehhez foghatót nem láttak még… sőt, karácsonyfát sem, mióta kitört a háború. A könnyes szemek kérdőn pillantottak körül, azt kutatták, ki tehette ezt? Ki… és hogyan?
A kis csoport tagjai úgy gyűltek a fa köré, mint akik sosem láttak hasonlót.
Valahol így is volt. Ehhez foghatót nem láttak még… sőt, karácsonyfát sem, mióta kitört a háború. A könnyes szemek kérdőn pillantottak körül, azt kutatták, ki tehette ezt? Ki… és hogyan?
Az idős hölgy két hete hunyt el. A testét ugyanúgy kivitték, mint bárki másét, a kevéske holmiját elosztották. A foszlott takaró alatt a lány egy régi cipős dobozt talált. Ez volt az egyetlen, amit azon a reggelen el tudott hozni a kezében, az egyetlen, amit méltónak tartott rá, hogy megmentsen, amikor menekült.
A bombázás hirtelen jött, gyorsan kellett menekülni, és sem az idő nem volt elég, sem az óvóhelyek nem voltak olyan nagyok, hogy az emberek összeszedhessék a dolgaikat. Csak azt vitték, amit két kézben elbírtak.
Ki a macskáját, ki a gyerekét, ki néhány ruhát, vagy könyvet. Egy fiú a gitárjával menekült. A néni a cipős dobozkáját hozta magával.
A lány most kinyitotta.
Ezután hosszasan ült a doboz fölött, a tartalmát nézve, és a szemében könnyek gyűltek. Ujjai lágyan, puhán tűntek el a perem mögött, és lehunyt pillái útnak indították arcán a könnyek patakját.Nemrégiben biztos volt benne, hogy nem tud már sírni. Hogy elsírta minden könnyét, hogy a bombázások, rombolások nyomán felszálló por, a steril levegő marta szem minden könnyét kiölte már. És most mégis sírt.
A bombázás hirtelen jött, gyorsan kellett menekülni, és sem az idő nem volt elég, sem az óvóhelyek nem voltak olyan nagyok, hogy az emberek összeszedhessék a dolgaikat. Csak azt vitték, amit két kézben elbírtak.
Ki a macskáját, ki a gyerekét, ki néhány ruhát, vagy könyvet. Egy fiú a gitárjával menekült. A néni a cipős dobozkáját hozta magával.
A lány most kinyitotta.
Ezután hosszasan ült a doboz fölött, a tartalmát nézve, és a szemében könnyek gyűltek. Ujjai lágyan, puhán tűntek el a perem mögött, és lehunyt pillái útnak indították arcán a könnyek patakját.Nemrégiben biztos volt benne, hogy nem tud már sírni. Hogy elsírta minden könnyét, hogy a bombázások, rombolások nyomán felszálló por, a steril levegő marta szem minden könnyét kiölte már. És most mégis sírt.
Csak álltak, szótlanul, értetlenül.
Csak néhány fekete, száraz, göröngyös faág volt, semmi több, egy rozsdás csőbe állítva. De fel volt díszítve! És a díszek… óh, azok a díszek! Az öreg, szakadozott cipős doboz díszei…
A menedék egyhangú szürkeségének nyomasztó állandóságából most kiviláglott a „fa”. Közvetlen egy lámpa alatt állt, hogy a fény végigömöljön rajta, és ez a máskor olyan hideg, kegyetlenül rideg világítás most mintha életre keltette volna a múltat, emlékeket, meleg, boldog pillanatok árnyait varázsolta oda közéjük. Elvesztett szerettek ujjai bújtak finoman a leengedett kezek nyitott tenyerébe, görnyedt vállakat karoltak át rég feledett emberek, és forró csókok csattantak az elnyűtt, beeset arcokon. És a különös fényben ott forogtak a díszek…
Az idős asszony díszei.
Életének legfontosabb kellékei, azok, melyeket nem vehetett el tőle a bombázás, a háború, a halál lehelete sem, az egyetlen, amit magával hozott, és ami most döbbent ámulatba taszította a maroknyi kis közösség megmaradt tagjait.
Fényképek.
Egy, két, három élet képei? Ki tudhatja…
Régi papírra nyomott, több, mint száz éves, megfakult, megbarnult, gyűrött színű képek épp úgy voltak köztük, mint olyanok, melyek az utolsó időkben készültek. Ezek fényesek voltak, élesek, és digitális dátum jelezte a sarkukon a készítés idejét. Emberek, ismeretlenek, a régmúltból, és a nem túl távoli valóságból, emberek, akik boldogan, jókedvűen, vagy épp reményteljesen pózoltak a fotósnak.
És az ágak teli voltak az idegen életek emlékeivel. Tele voltak a fényesen villanó, fényben csillanó, elforduló arcokkal. Tele voltak az élet dicséretével!
Ők pedig csak álltak, döbbenten, meghatottan, és gondolataik ezerfelé száguldva szétszóródtak, és feloldódtak a karácsonyi reggelben.
Egy nő az ágakból álmodott fához lépett, kinyújtotta a kezét, és levett egy képet. A szívére szorította, és hagyta, hogy az arcát elöntsék a forró könnycseppek.
A lány mellé lépett, és gyengéden megérintette, megnézte a képet, de nem vette el tőle. Egy babát ábrázolt, régies ruhában, pufók arca, hatalmas szemei meglepetten meredtek a kamerába, húsos kis ujjacskáival valamilyen játékot szorongatott, de a kép túl régi, és túl elkopott volt ahhoz, hogy ki lehessen venni, mi is az.
– Erik – suttogta és könnyeivel mit sem törődve újra a képre pillantott. – A kisfiam. Két éves…
A lány döbbenten nézett rá. A menedékben nem volt egyetlen ilyen fiatal gyermek sem.
– De… hol van?
– Sosem született meg – sóhajtott a nő, és sóhajába kissé belezokogott, de egy mély levegő után folytatta. – Mindig is úgy gondoltam, hogy harminc évesen fogok szülni. És gyerekkoromban eldöntöttem, hogy ha fiam lesz, Eriknek hívják majd! Álmaimban éppen ilyen volt… Még mindig látom szebb éjszakákon…
A lány hagyta, hogy az ő arcán is legördüljön egy könnycsepp, és a nő kezét, benne a képpel visszafordította a szíve felé.
Egy öregember lépett a fához, és ő is a kezét nyújtotta egy képért. Egy katonát ábrázolt, fiatal, fess fiút egyenruhában. A kép hátoldalán a dátum mellett egyetlen szó szerepelt „Hazatérés”.
– A fiam a fronton van. Nem hallottam róla, amióta itt vagyunk, de egyszer visszatér… tudom…
Az idős, rácos kezet megfogta egy ifjúé, és finoman, bíztatóan megszorította.
Egy lány egy esküvői fotót nézett homályos, ábrándos szemmel. Aztán a fiút a sarokban. Még csak a tekintetét sem kellett elfordítania, hogy aztán újra a párocskát lássa. Régebbi kép volt, valamikor a század közepéről. A nő gyöngyös fejdíszt hordott, és hosszú, hosszú fehér fátylat. Egymás kezét fogták, és mosolyogtak.
Egy asszony lépett oda, és remegő kézzel megérintett egy újabb képet. Csalái ünnep, születésnap volt, temérdek vidám ember, torta, és nevetés. A gyermek arca tiszta csoki volt, kis kezével boldogan tapicskolt a torta egyik oldalán. De nem csak ő volt boldog, mind akik a fotón voltak! Szülők, testvérek, nagyszülők, és ki tudja, melyik arc kié lehetett…
– Anna lányom születésnapján volt utoljára így együtt a család… Nem hiszem, hogy van bármi, ami ennél jobban hiányzik a régi világból…
Egy fiú is közelebb lépett, ő is leakasztott egy képet. Egy korabeli fiú volt rajta, arany éremmel a nyakában boldogan pózolt.
– Én is lehettem volna…– súgta, és lesoványodott, vékony ujjai görcsösen szorították a kép szélét, mégis úgy, hogy ne tehessen kárt benne.
– Ez pedig én… – a színpadon négytagú banda állt, a fiú, aki a képért nyúlt, az egyetlen volt a menedékben, aki még énekelt olykor. Hiányzott neki a zene, az ütem, a dallam, és a felhőtlen boldogság, amihez hasonlót sosem érzett, csakis ott, a színpadon. Bár csak néhány tucat ember figyelte, bár csak az ismerősök bíztatták, de olyan fiatal volt még, hogy hitt benne, hogy az álmoknak van létjogosultsága. Míg az idő drótkeféjével ki nem fakítja, majd el nem törli őket nyomtalanul…
– Harminc évig voltam tanár… – nyúlt egy újabb kéz egy osztályfénykép felé, és ahogy leakasztotta az ágról, könny pergett a fényes papírra.
A lány a csoport tagjait nézte szótlanul. Soha nem voltak még ilyen közel egymáshoz. Se, amikor össze kellett bújniuk a hideg elől, se, amikor vigasztalni próbálták egymást. Most ez a fa megnyitotta a szívüket, egy pillanatra kiszabadította a lelküket abból a nyomorú rabságból, amiben mindennapjaik teltek. A fa, mely nem is volt fa, csupán elkorhadt, használhatatlan ágak csokra, és mégis, ezekből a halott ágakból az élő remény szimbóluma lett.
Rég meghalt, és sosem látott arcok jelentettek vigaszt, és biztatást, mások életének boldog perceibe kapaszkodva jutottak vissza önnön boldogságok emlékéhez, és idézték meg újra azt a melegséget, ami mellett naponta elmentek, mégsem becsülték.
Most megtették.
Most emlékeztek, szerettek, féltettek, és reméltek, és egy pillanatra a karácsony ismét visszanyerte régi értelmét.
És a fa, a halott, fekete ág-halom rozsdás csőben, idegenek ismeretlen képével teleaggatva új fényt kapott. A szeretet fényét.
A menedék egyhangú szürkeségének nyomasztó állandóságából most kiviláglott a „fa”. Közvetlen egy lámpa alatt állt, hogy a fény végigömöljön rajta, és ez a máskor olyan hideg, kegyetlenül rideg világítás most mintha életre keltette volna a múltat, emlékeket, meleg, boldog pillanatok árnyait varázsolta oda közéjük. Elvesztett szerettek ujjai bújtak finoman a leengedett kezek nyitott tenyerébe, görnyedt vállakat karoltak át rég feledett emberek, és forró csókok csattantak az elnyűtt, beeset arcokon. És a különös fényben ott forogtak a díszek…
Az idős asszony díszei.
Életének legfontosabb kellékei, azok, melyeket nem vehetett el tőle a bombázás, a háború, a halál lehelete sem, az egyetlen, amit magával hozott, és ami most döbbent ámulatba taszította a maroknyi kis közösség megmaradt tagjait.
Fényképek.
Egy, két, három élet képei? Ki tudhatja…
Régi papírra nyomott, több, mint száz éves, megfakult, megbarnult, gyűrött színű képek épp úgy voltak köztük, mint olyanok, melyek az utolsó időkben készültek. Ezek fényesek voltak, élesek, és digitális dátum jelezte a sarkukon a készítés idejét. Emberek, ismeretlenek, a régmúltból, és a nem túl távoli valóságból, emberek, akik boldogan, jókedvűen, vagy épp reményteljesen pózoltak a fotósnak.
És az ágak teli voltak az idegen életek emlékeivel. Tele voltak a fényesen villanó, fényben csillanó, elforduló arcokkal. Tele voltak az élet dicséretével!
Ők pedig csak álltak, döbbenten, meghatottan, és gondolataik ezerfelé száguldva szétszóródtak, és feloldódtak a karácsonyi reggelben.
Egy nő az ágakból álmodott fához lépett, kinyújtotta a kezét, és levett egy képet. A szívére szorította, és hagyta, hogy az arcát elöntsék a forró könnycseppek.
A lány mellé lépett, és gyengéden megérintette, megnézte a képet, de nem vette el tőle. Egy babát ábrázolt, régies ruhában, pufók arca, hatalmas szemei meglepetten meredtek a kamerába, húsos kis ujjacskáival valamilyen játékot szorongatott, de a kép túl régi, és túl elkopott volt ahhoz, hogy ki lehessen venni, mi is az.
– Erik – suttogta és könnyeivel mit sem törődve újra a képre pillantott. – A kisfiam. Két éves…
A lány döbbenten nézett rá. A menedékben nem volt egyetlen ilyen fiatal gyermek sem.
– De… hol van?
– Sosem született meg – sóhajtott a nő, és sóhajába kissé belezokogott, de egy mély levegő után folytatta. – Mindig is úgy gondoltam, hogy harminc évesen fogok szülni. És gyerekkoromban eldöntöttem, hogy ha fiam lesz, Eriknek hívják majd! Álmaimban éppen ilyen volt… Még mindig látom szebb éjszakákon…
A lány hagyta, hogy az ő arcán is legördüljön egy könnycsepp, és a nő kezét, benne a képpel visszafordította a szíve felé.
Egy öregember lépett a fához, és ő is a kezét nyújtotta egy képért. Egy katonát ábrázolt, fiatal, fess fiút egyenruhában. A kép hátoldalán a dátum mellett egyetlen szó szerepelt „Hazatérés”.
– A fiam a fronton van. Nem hallottam róla, amióta itt vagyunk, de egyszer visszatér… tudom…
Az idős, rácos kezet megfogta egy ifjúé, és finoman, bíztatóan megszorította.
Egy lány egy esküvői fotót nézett homályos, ábrándos szemmel. Aztán a fiút a sarokban. Még csak a tekintetét sem kellett elfordítania, hogy aztán újra a párocskát lássa. Régebbi kép volt, valamikor a század közepéről. A nő gyöngyös fejdíszt hordott, és hosszú, hosszú fehér fátylat. Egymás kezét fogták, és mosolyogtak.
Egy asszony lépett oda, és remegő kézzel megérintett egy újabb képet. Csalái ünnep, születésnap volt, temérdek vidám ember, torta, és nevetés. A gyermek arca tiszta csoki volt, kis kezével boldogan tapicskolt a torta egyik oldalán. De nem csak ő volt boldog, mind akik a fotón voltak! Szülők, testvérek, nagyszülők, és ki tudja, melyik arc kié lehetett…
– Anna lányom születésnapján volt utoljára így együtt a család… Nem hiszem, hogy van bármi, ami ennél jobban hiányzik a régi világból…
Egy fiú is közelebb lépett, ő is leakasztott egy képet. Egy korabeli fiú volt rajta, arany éremmel a nyakában boldogan pózolt.
– Én is lehettem volna…– súgta, és lesoványodott, vékony ujjai görcsösen szorították a kép szélét, mégis úgy, hogy ne tehessen kárt benne.
– Ez pedig én… – a színpadon négytagú banda állt, a fiú, aki a képért nyúlt, az egyetlen volt a menedékben, aki még énekelt olykor. Hiányzott neki a zene, az ütem, a dallam, és a felhőtlen boldogság, amihez hasonlót sosem érzett, csakis ott, a színpadon. Bár csak néhány tucat ember figyelte, bár csak az ismerősök bíztatták, de olyan fiatal volt még, hogy hitt benne, hogy az álmoknak van létjogosultsága. Míg az idő drótkeféjével ki nem fakítja, majd el nem törli őket nyomtalanul…
– Harminc évig voltam tanár… – nyúlt egy újabb kéz egy osztályfénykép felé, és ahogy leakasztotta az ágról, könny pergett a fényes papírra.
A lány a csoport tagjait nézte szótlanul. Soha nem voltak még ilyen közel egymáshoz. Se, amikor össze kellett bújniuk a hideg elől, se, amikor vigasztalni próbálták egymást. Most ez a fa megnyitotta a szívüket, egy pillanatra kiszabadította a lelküket abból a nyomorú rabságból, amiben mindennapjaik teltek. A fa, mely nem is volt fa, csupán elkorhadt, használhatatlan ágak csokra, és mégis, ezekből a halott ágakból az élő remény szimbóluma lett.
Rég meghalt, és sosem látott arcok jelentettek vigaszt, és biztatást, mások életének boldog perceibe kapaszkodva jutottak vissza önnön boldogságok emlékéhez, és idézték meg újra azt a melegséget, ami mellett naponta elmentek, mégsem becsülték.
Most megtették.
Most emlékeztek, szerettek, féltettek, és reméltek, és egy pillanatra a karácsony ismét visszanyerte régi értelmét.
És a fa, a halott, fekete ág-halom rozsdás csőben, idegenek ismeretlen képével teleaggatva új fényt kapott. A szeretet fényét.
A lány csendben figyelte őket, végül ő maga is egy fényképért nyúlt. Az idős hölgy képe volt, azé, akinek a szakadozott dobozkája csodát rejtett. A hölggyé, aki sosem beszélt ezekről az emberekről, aki nem mutatta senkinek a képeket, és sosem említette senkinek a családját. Mégis több száz képet hozott magával, gyerekeiről, unokáiról, szüleiről, és nagyszüleiről, ifjakról, és öregekről… és a lány egyvalamiben teljesen biztos volt. Ha valaha családra, és karácsonyra vágyott, az éppen ilyen volt… Éppen ilyen.