A férfi minden reggel fél kilenckor érkezett. Néha
egy-két percet csúszhatott az időpont a forgalom, vagy az időjárás okán, de
többet soha.
Belépett, köszönt, majd letelepedett ugyanahhoz az asztalhoz a sarokban, a hatalmas üvegablak mellett. Croissant-t és kávét rendelt, és megreggelizett. Közben kifelé nézett, az utcát figyelte, a járókelőket, az elhúzó kocsikat, a szemben lévő házakat.
Amikor végzett, a táskájából elővette a laptopot, és munkához látott.
Szinte hajszálpontosan másfél óránként rendelt valamit inni. Általában teát, de az időjárástól függött. Melegben jeges teát kért, egyébként forrót. Ha esett, zöld teát, ha fújt a szél, csakis feketét. Egyetlen kivétel a havazás volt, ahhoz forró csokoládé dukált, minden esetben.
Egy óra után valamivel kért egy szendvicset, erre az időre félretette a munkát – megebédelt. Aztán fél ötig minden ment tovább újra a maga medrében.
Ott volt minden hétköznap. Nem késett, és nem jött korán, nem változtatott semmin. A rendeléseken kívül nem beszélgetett, nem kereste a társaságot, udvarias volt, de hallgatag, és úgy tűnt, semmi más nem érdekli, csupán az utca egy kicsiny szeglete, amit az ablakon át látott, és a munka, amin dolgozott.
Az első héten furcsállták. A következőn megmosolyogták, mostanra, hogy már egy éve naponta idejárt, hozzászoktak a különcségéhez.
Belépett, köszönt, majd letelepedett ugyanahhoz az asztalhoz a sarokban, a hatalmas üvegablak mellett. Croissant-t és kávét rendelt, és megreggelizett. Közben kifelé nézett, az utcát figyelte, a járókelőket, az elhúzó kocsikat, a szemben lévő házakat.
Amikor végzett, a táskájából elővette a laptopot, és munkához látott.
Szinte hajszálpontosan másfél óránként rendelt valamit inni. Általában teát, de az időjárástól függött. Melegben jeges teát kért, egyébként forrót. Ha esett, zöld teát, ha fújt a szél, csakis feketét. Egyetlen kivétel a havazás volt, ahhoz forró csokoládé dukált, minden esetben.
Egy óra után valamivel kért egy szendvicset, erre az időre félretette a munkát – megebédelt. Aztán fél ötig minden ment tovább újra a maga medrében.
Ott volt minden hétköznap. Nem késett, és nem jött korán, nem változtatott semmin. A rendeléseken kívül nem beszélgetett, nem kereste a társaságot, udvarias volt, de hallgatag, és úgy tűnt, semmi más nem érdekli, csupán az utca egy kicsiny szeglete, amit az ablakon át látott, és a munka, amin dolgozott.
Az első héten furcsállták. A következőn megmosolyogták, mostanra, hogy már egy éve naponta idejárt, hozzászoktak a különcségéhez.
Ezen a késő tavaszi reggelen Lily már azelőtt
feltette a kávét, hogy nyílt volna az ajtó. Erőteljes, jellegzetes illat
töltötte be a helyiséget, ezen a korai órán vendégnek nyoma sem volt még.
Mostanáig… A lány felnézett az órára, a nagymutató éppen akkor ugrott a
hatosra, amikor megszólalt az ajtó fölötti kis harang. A törzsvendég
megérkezett.
A férfi elsétált kedvenc asztaláig, levette a zakóját, és elhelyezkedett azon a széken, amelyiknek napról napra ült. Lily megigazította a szoknyáját, és kilépett a pult mögül.
- Jó napot! A szokásosat?
- Kávét és croissant-t. Köszönöm.
A lány mosolygott, de a férfi mintha észre sem vette volna. Kinézett az ablakon, és csak akkor emelte vissza ismét a pillantását a kávézó belsejére, amikor szokásos reggelije megérkezett.
- Megkérdezhetem, mit ír?
A férfi zavartan nézett a pincérnőre. Lily azonnal szabadkozni kezdett.
- Csak azon tanakodtunk… hogy miről írhat…
- Egy házról.
- Úgy érti valamiféle családregény? Mint a Buddenbrook-ház?
- Nem, nem egészen. Hogy maga milyen kis olvasott… - mosolygott a férfi, és Lilynek be kellett vallania, hogy ez a mosoly igencsak megkapó.
- Az apám irodalmat tanít az egyetemen. Az olvasottság a családunkban alapkövetelmény.
Ezúttal azonban úgy tűnt, megtört a jég, mert a férfi, miután belekortyolt a kávéjába, folytatta.
- Előfordult már, hogy egy olyan helyről álmodott, ahol sosem járt korábban, mégis pontosan tudta, hol van, merre kell fordulnia, hogyan juthat előre… otthonosan mozgott... Igen, biztosan járt már így, álmában mindenki ismerhet ismeretlen embereket, helyeket…
- Igen – bólintott a lány, és minthogy az egyetlen vendéggel csevegett, a főnöke pedig visszavonult az irodájába, ahogy ilyen időtájt általában, hát vette magának a bátorságot, és lecsüccsent a szembeni székre.
- Az álombéli hely valamiért megkapó, de legfeljebb csak néhány órán, vagy napon át kísért minket. De ha újra álmodik róla? Hónapokkal, vagy évekkel később? Aztán ismét, és egyre gyakrabban…. amikor megjelenik, máris tudja, hogy ez az „az álombéli hely”…
- Különös érzés lehet… Ijesztő, vagy inkább biztonságos?
- Gondolom, sokban függ a helytől, és a személytől… Az én esetemben kifejezetten jó érzés volt.
- Szóval egy álombéli házról ír?
- Nos… még csak ezt sem mondhatnám.
A férfi láthatóan belejött a mesélésbe, ujjai bár a croissantra tévedtek, nem emelte fel a tányérról, és nem harapott bele. Amióta ide járt, először fordult elő, hogy bárkivel hosszabban beszélt, vagy akár a szemébe nézett.
- Mit tehet az ember, ha egy ház befészkeli magát a fejébe? Nem indulhat el, hogy felkutassa, nem igaz? Hiszen bárhol lehet... ha nincs különleges fogódzó, akkor esélytelen rátalálni.
- És volt? Mármint fogódzó… Az ön esetében…
- Nem – mosolyodott el ismét az idegen. – Nem volt.
- Ezért teremtett egy világot a ház köré? Egy történetet, embereket… és megírta?
- Talán. Bár mint mondtam, a helyzet nem egyszerű.
A lány figyelemmel hallgatta, láthatóan lekötötte a beszélő minden szava. Hogy valóban a szavak voltak ennyire érdekesek számára, vagy a mogyoróbarna, tiszta szempár, a kedves mosoly, vagy egyszerűen a remény, hogy megszabadul az unalomtól, ha csak rövid időre is… ez talán egyiküknek sem volt fontos abban a pillanatban.
- Egy barátom meghívott, hogy látogassam meg. Sokáig húzódoztam, távol lakott, és én szeretem, ha a dolgok körülöttem a megszokottak.
Lily kissé elmosolyodott. Nem akarta megbántani a másikat, bár szíve szerint kacagott volna a finom, és óvatos kinyilatkoztatáson. Ő maga valószínűleg azt mondta volna a férfiról, hogy kényszeresen ragaszkodik a megszokotthoz. Kiszámítható, és nevetségesen merev. De mégis, valahogy kedvelte, amikor itt volt. Ő, aki minden reggel késve kelt, hogy aztán egy fél, a szájából kilógó kiflit egyensúlyozva próbálja meg kihalászni az ágya alá becsúszott táskát, ő aki csak remélte, hogy talál egy pár tiszta zoknit némi nehézség árán, és nem lesz megint felemás, amit magára kap, és aki sosem tudta, hogy a táskájában lévő ezer fecni közül melyik az a telefonszám, amire szüksége van… ő, aki méltán gondolhatta magát ennek az embernek a teljes, és tökéletes ellentétének… mégis, valahogy szerette, amikor a férfi bejött. Ilyenkor gondolkodás nélkül a helyére tette a csészéket, és a tiszta bögréket is úgy tette a polcra, hogy a fülük a megfelelő irányba álljon. Nem tudta megmagyarázni, mi lehetett rá ilyen hatással, de kedvelte azt, amit ez az idegen előhozott belőle.
„Furcsa, hogy mennyire hatnak egymásra az emberek, olykor még szándékuk hiányában, vagy éppen ellenére is…”
- Képzelheti a meglepetésemet, amikor egy idegen városban az esti séta alatt belebotlottam a házba, amiről olyan sokat álmodtam.
- Komolyan mondja? Biztosan csak ugrat…
- Nem, így történt! Először én sem hittem el. Azt gondoltam, biztosan csak hasonlít, és ha reggel visszamegyek, elveszíti majd minden varázsát. Meg is tettem.
A lány lélegzetvisszafojtva hallgatta, mintha a legizgalmasabb történet lenne, amit valaha meséltek neki.
- Ott álltam szemben. A szürkés falakon felfutott a borostyán, és az előtte álló hatalmas gesztenyefák élő árnyakat vetettek a düledező erkélyekre. Soha nem láttam még ehhez fogható szépséget. Öreg volt, és felséges, a vakolat alól itt-ott kilátszottak a téglák, a régi stukkók fele már megrongálódott, az ablakkeretek pedig teljesen elszáradtak, megrepedeztek, és a festék is rég lepattogzott róluk… de ha lehet azt mondani, gyönyörűen öregedett meg!
A pincérnő kérdőn nézett rá.
- Van egy ehhez hasonló ház a… csak nem?!
A férfi kinézett az ablakon, át a túlsó oldalra, az utca vége felé.
- Ami mellett az egyik ember elmegy, az a másiknak a világot jelentheti.
Lily lelkét meleg járta át, ahogy az író szavait hallgatta. Mint amikor a romantikus történet végén egymás karjába borulhatnak végre a szerelmesek… De bár csupán ennyit látunk, a történetnek itt nincs vége. Sőt… éppen hogy itt kezdődik… és hogy merre megy tovább, az már titok marad, nekünk, nézőknek, olvasóknak meg kell elégednünk a csúcsponttal, ha boldog befejezést szeretnénk.
- Megtalálta a házat…! És aztán mi történt?
A férfi belekortyolt a kávéjába, mely már kezdett kihűlni, de még mindig erős, zamatos illatot árasztott.
- Valódi szerelem volt. Sokszor mondjuk, hogy megtaláltuk a lelkünk párját, a másik felét… talán hihetetlen, de én így éreztem, amikor ott álltam a ház előtt.
- Nem mondja komolyan…
Kérdőn figyelte, és a férfi mosolyában volt valami komisz huncutság.
- Nem, ne nézzen teljesen őrültnek! De nehezen tudnám megfogalmazni azt az érzést. Egyszerűen csak álltam, és egyetlen gondolat tartott fogva – itt akarok élni! Itt, ebben a házban, vagy ha nem, hát olyan közel, hogy minden nap lássam! A házban, vagy a közelében, ebben a városban, tulajdonképpen távol mindentől, amit ismertem, és eddig szerettem.
- Ez hihetetlen…
A másik mosolyogva megcsóválta a fejét.
- A nejem nem ezt mondta…. ha jól emlékszem ő az elmebeteg kifejezést használta.
- Nem lelkesedett, igaz?
- Mondhatni… Így persze nélküle kellett költöznöm. Elváltunk, de legalább nem volt vita belőle, kié lesz a házunk. Ő megtartotta a régi életet, én pedig költözhettem.
Lily szomorúan vette tudomásul, hogy az előző meleg érzés helyét a jeges magány, és bánat vette át. A történet így már nem is volt olyan felemelő. Elveszítette a csillogását, és valami nyugtalanító lehangoltság maradt csak utána.
- Beköltözött?
- Sajnos a ház nagyon öreg, és a körülötte lévőket már mind lebontották, és újat építettek a helyükre… Mire rátaláltam, már onnan is kilakoltattak mindenkit. A város még egyezkedett az építtetőkkel, és addig nem kerül lebontásra, amíg nem születik egyesség, de… csak idő kérdése.
- Semmit sem tehet?
- Túlságosan átlagosak vagyunk. – mondta kissé bánatosan, és megkeverte a kávéját, bár a mozdulatnak nem sok értelme volt. – Mindketten. A ház túl öreg, hogy még hasznos legyen, és nem elég öreg ahhoz, hogy értékkel bírjon. Én pedig nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy megvegyem, vagy elég neves, hogy felszólaljak.
- Akkor most… kénytelen végignézni a pusztulását?!
Lily nem tudta, mit gondoljon, vagy érezzen. A férfi egyrészt sajnálatot ébresztett benne, másrészt valami rossz érzést, ahhoz hasonlót, amikor az ember tudatára ébred, hogy beszélgetőpartnere nem teljesen normális… Ilyen esetekben jobb kiszabadulni a társalgás kötöttségéből… de ezúttal ez nem volt olyan egyszerű. Lelke mélyén a szánalom mellett megszólalt valami furcsa kis hang, egy gonosz kis manó, mely arra ösztönözte, hogy hallgasson, figyeljen, és próbálja meg megtalálni ennek a különös eseménysorozatnak a gyökerét.
- Igen… és nem tehetek mást, mint megőrzöm az emlékeimben… Illetve mégis. Azt, amit az ember akkor tesz, ha elveszít valami fontosat. Megpróbálok emléket állítani neki.
- A könyvével!
- Igen.
- Ha ír róla, emlékezni fognak rá…
- Valahogy így…
A lány mosolyogva csóválta meg a fejét. Ha emberről lenne szó, és nem házról, nem furcsállná ezt senki…. Ha egy híresség életéről írna, vagy az anyjáról, akkor mindenki szépnek, és nemesnek tartaná. De így, hogy egy ház…
- Járt odabent?
- Igen.
- És…- kérdezte szinte remegő hangon – és olyan volt?
A férfi elmosolyodott. A mosoly ezúttal merengő volt, és titkokkal teli.
- Tökéletesen olyan.
- De hogyan?!
Lily-t ismét elkapta az a hév, ami akkor, amikor az író ott tartott a történetében, hogy rálelt álmai házára. Volt ebben valami misztikus, valami, ami túlmutatott az egyszerű hétköznapokon, és amitől a lány megborzongott.
- Hisz a végzetben? Reinkarnációban… karmában…
- Nem is tudom… talán. Mondjuk inkább, hogy nem tagadom.
- Nem tudom megmagyarázni. De amikor beléptem, amikor végigmentem a folyosókon, mintha emlékeztem volna… Nem, ez nem jó kifejezés! Nem volt ez emlék, inkább csak fantázia, mégis… Szinte láttam magam előtt, ahogy egy tucatnyi gyermek bújik össze félve és reszketve a pincében… Utóbb megtudtam, hogy a közeli óvodából ide menekültek a háborúban a bombázás elől.
- Ez hihetetlen!
- Sokszor használja ezt a szót, az apja nyilván nem örülne…
Lily egy apró grimasszal intézte csak el az ugratást, de nem volt kedve témát váltani.
- Mást is látott?
- A láttam szó nem épp megfelelő, de igen… sok mindent.
- Ez tényleg hihet… - a lány nevetett, és megcsóválta a fejét. – Felfoghatatlan!
A férfi végre beleharapott a reggelijébe, de a szeme, amit a lányon tartott, továbbra is mosolygott.
- Ha kiadják a könyvét, feltétlenül elolvasom! – emelkedett fel a székről.
- Akkor maga lesz az egyetlen! – nevetett a vendég.
Lily a pult előtt visszafordult. Valami nem hagyta nyugodni.
- Mondja… mi lesz, ha végez a könyvvel, és lebontják a házat is? Akkor mit fog csinálni?
A férfi arca kissé elkomorult. Nem úgy tűnt, mintha most először gondolkodna el a jövőn.
- Nem tudom. Talán új életet kezdek, teljesen levetve a múltat. De az is lehet, hogy még mélyebbre ásom magam a megmagyarázhatatlanba…
A lány erőltetett mosollyal biccentett, és megkerülve a pultot visszaállt a helyére.
Ez az ember képes volt feladni mindent, családot, állást, biztonságot ezért a furcsa dologért. Talán ha egy emberről lenne szó – gondolta ismét – akkor mindenki romantikusnak tartaná. Bár biztosan akkor is lennének, akik őrültnek nevezik, de valahol mindenki irigyelné. De egy ház…. megérhet ennyit bármi?! Eldobni, elveszteni, hagyni elúszni mindent… ráadásul úgy, hogy tudja, ebben nincs jövő…. A könyvét írhatná otthon is, a felesége mellett, és mégsem… Van ennek bármi értelme?! Főként így, tudva, hogy nemsokára mindennek vége… Bár az író azt mondta, nem tudja, mi lesz azután, Lily biztos volt benne, hogy csak egyetlen dolog marad. Az üresség. Hihetetlen, betölthetetlen, és kínzó üresség.
Szánalommal nézett a férfira, aki éppen kinyitotta a laptopot, és nekilátott az írásnak – közben megfordította a helyrerakott bögrét, hogy kifelé legyen a felirat.
Saját laptopjához lépett, mely a pult mögött állt kinyitva. Egy pillanatra elgondolkodva nézte az oldalt, majd néhány kattintással váltott. Jelentkezni akart a művészeti egyetemre. Tudta, hogy ez az utolsó év, mielőtt kiöregedne, és bár sosem merte megpróbálni, most adni akart magának egy esélyt. Éppen összejött a pénz a tandíjra, de meggondolta magát. Volt egy másik szerelme is régről. Talán nem olyan fennkölt, és híres sem lesz vele, mint a tánccal lett volna… de ebben a pillanatban érezte, hogy végre biztos az útjában. Begépelte az adatait, és lélegzetvisszafojtva elküldte a jelentkezést. Felnézett a férfira, aki az ablak mellett ült, és fel sem emelte a tekintetét a szövegről, amivel dolgozott. Most még boldog. De ez a törékeny egyensúly nemsokára véglegesen felborul. Akkor pedig elveszít mindent, és akik ilyen sorsra jutnak, azoknak kell egy segítő, aki átvezeti őket e nehéz szakaszon.
Igen.
Lily ettől a pillanattól teljesen biztos volt benne, hogy jól döntött. Hogy megtalálta a saját útját. És ha pszichológus lesz, segíthet másoknak is, hogy megtalálják a sajátjukat.
A férfi elsétált kedvenc asztaláig, levette a zakóját, és elhelyezkedett azon a széken, amelyiknek napról napra ült. Lily megigazította a szoknyáját, és kilépett a pult mögül.
- Jó napot! A szokásosat?
- Kávét és croissant-t. Köszönöm.
A lány mosolygott, de a férfi mintha észre sem vette volna. Kinézett az ablakon, és csak akkor emelte vissza ismét a pillantását a kávézó belsejére, amikor szokásos reggelije megérkezett.
- Megkérdezhetem, mit ír?
A férfi zavartan nézett a pincérnőre. Lily azonnal szabadkozni kezdett.
- Csak azon tanakodtunk… hogy miről írhat…
- Egy házról.
- Úgy érti valamiféle családregény? Mint a Buddenbrook-ház?
- Nem, nem egészen. Hogy maga milyen kis olvasott… - mosolygott a férfi, és Lilynek be kellett vallania, hogy ez a mosoly igencsak megkapó.
- Az apám irodalmat tanít az egyetemen. Az olvasottság a családunkban alapkövetelmény.
Ezúttal azonban úgy tűnt, megtört a jég, mert a férfi, miután belekortyolt a kávéjába, folytatta.
- Előfordult már, hogy egy olyan helyről álmodott, ahol sosem járt korábban, mégis pontosan tudta, hol van, merre kell fordulnia, hogyan juthat előre… otthonosan mozgott... Igen, biztosan járt már így, álmában mindenki ismerhet ismeretlen embereket, helyeket…
- Igen – bólintott a lány, és minthogy az egyetlen vendéggel csevegett, a főnöke pedig visszavonult az irodájába, ahogy ilyen időtájt általában, hát vette magának a bátorságot, és lecsüccsent a szembeni székre.
- Az álombéli hely valamiért megkapó, de legfeljebb csak néhány órán, vagy napon át kísért minket. De ha újra álmodik róla? Hónapokkal, vagy évekkel később? Aztán ismét, és egyre gyakrabban…. amikor megjelenik, máris tudja, hogy ez az „az álombéli hely”…
- Különös érzés lehet… Ijesztő, vagy inkább biztonságos?
- Gondolom, sokban függ a helytől, és a személytől… Az én esetemben kifejezetten jó érzés volt.
- Szóval egy álombéli házról ír?
- Nos… még csak ezt sem mondhatnám.
A férfi láthatóan belejött a mesélésbe, ujjai bár a croissantra tévedtek, nem emelte fel a tányérról, és nem harapott bele. Amióta ide járt, először fordult elő, hogy bárkivel hosszabban beszélt, vagy akár a szemébe nézett.
- Mit tehet az ember, ha egy ház befészkeli magát a fejébe? Nem indulhat el, hogy felkutassa, nem igaz? Hiszen bárhol lehet... ha nincs különleges fogódzó, akkor esélytelen rátalálni.
- És volt? Mármint fogódzó… Az ön esetében…
- Nem – mosolyodott el ismét az idegen. – Nem volt.
- Ezért teremtett egy világot a ház köré? Egy történetet, embereket… és megírta?
- Talán. Bár mint mondtam, a helyzet nem egyszerű.
A lány figyelemmel hallgatta, láthatóan lekötötte a beszélő minden szava. Hogy valóban a szavak voltak ennyire érdekesek számára, vagy a mogyoróbarna, tiszta szempár, a kedves mosoly, vagy egyszerűen a remény, hogy megszabadul az unalomtól, ha csak rövid időre is… ez talán egyiküknek sem volt fontos abban a pillanatban.
- Egy barátom meghívott, hogy látogassam meg. Sokáig húzódoztam, távol lakott, és én szeretem, ha a dolgok körülöttem a megszokottak.
Lily kissé elmosolyodott. Nem akarta megbántani a másikat, bár szíve szerint kacagott volna a finom, és óvatos kinyilatkoztatáson. Ő maga valószínűleg azt mondta volna a férfiról, hogy kényszeresen ragaszkodik a megszokotthoz. Kiszámítható, és nevetségesen merev. De mégis, valahogy kedvelte, amikor itt volt. Ő, aki minden reggel késve kelt, hogy aztán egy fél, a szájából kilógó kiflit egyensúlyozva próbálja meg kihalászni az ágya alá becsúszott táskát, ő aki csak remélte, hogy talál egy pár tiszta zoknit némi nehézség árán, és nem lesz megint felemás, amit magára kap, és aki sosem tudta, hogy a táskájában lévő ezer fecni közül melyik az a telefonszám, amire szüksége van… ő, aki méltán gondolhatta magát ennek az embernek a teljes, és tökéletes ellentétének… mégis, valahogy szerette, amikor a férfi bejött. Ilyenkor gondolkodás nélkül a helyére tette a csészéket, és a tiszta bögréket is úgy tette a polcra, hogy a fülük a megfelelő irányba álljon. Nem tudta megmagyarázni, mi lehetett rá ilyen hatással, de kedvelte azt, amit ez az idegen előhozott belőle.
„Furcsa, hogy mennyire hatnak egymásra az emberek, olykor még szándékuk hiányában, vagy éppen ellenére is…”
- Képzelheti a meglepetésemet, amikor egy idegen városban az esti séta alatt belebotlottam a házba, amiről olyan sokat álmodtam.
- Komolyan mondja? Biztosan csak ugrat…
- Nem, így történt! Először én sem hittem el. Azt gondoltam, biztosan csak hasonlít, és ha reggel visszamegyek, elveszíti majd minden varázsát. Meg is tettem.
A lány lélegzetvisszafojtva hallgatta, mintha a legizgalmasabb történet lenne, amit valaha meséltek neki.
- Ott álltam szemben. A szürkés falakon felfutott a borostyán, és az előtte álló hatalmas gesztenyefák élő árnyakat vetettek a düledező erkélyekre. Soha nem láttam még ehhez fogható szépséget. Öreg volt, és felséges, a vakolat alól itt-ott kilátszottak a téglák, a régi stukkók fele már megrongálódott, az ablakkeretek pedig teljesen elszáradtak, megrepedeztek, és a festék is rég lepattogzott róluk… de ha lehet azt mondani, gyönyörűen öregedett meg!
A pincérnő kérdőn nézett rá.
- Van egy ehhez hasonló ház a… csak nem?!
A férfi kinézett az ablakon, át a túlsó oldalra, az utca vége felé.
- Ami mellett az egyik ember elmegy, az a másiknak a világot jelentheti.
Lily lelkét meleg járta át, ahogy az író szavait hallgatta. Mint amikor a romantikus történet végén egymás karjába borulhatnak végre a szerelmesek… De bár csupán ennyit látunk, a történetnek itt nincs vége. Sőt… éppen hogy itt kezdődik… és hogy merre megy tovább, az már titok marad, nekünk, nézőknek, olvasóknak meg kell elégednünk a csúcsponttal, ha boldog befejezést szeretnénk.
- Megtalálta a házat…! És aztán mi történt?
A férfi belekortyolt a kávéjába, mely már kezdett kihűlni, de még mindig erős, zamatos illatot árasztott.
- Valódi szerelem volt. Sokszor mondjuk, hogy megtaláltuk a lelkünk párját, a másik felét… talán hihetetlen, de én így éreztem, amikor ott álltam a ház előtt.
- Nem mondja komolyan…
Kérdőn figyelte, és a férfi mosolyában volt valami komisz huncutság.
- Nem, ne nézzen teljesen őrültnek! De nehezen tudnám megfogalmazni azt az érzést. Egyszerűen csak álltam, és egyetlen gondolat tartott fogva – itt akarok élni! Itt, ebben a házban, vagy ha nem, hát olyan közel, hogy minden nap lássam! A házban, vagy a közelében, ebben a városban, tulajdonképpen távol mindentől, amit ismertem, és eddig szerettem.
- Ez hihetetlen…
A másik mosolyogva megcsóválta a fejét.
- A nejem nem ezt mondta…. ha jól emlékszem ő az elmebeteg kifejezést használta.
- Nem lelkesedett, igaz?
- Mondhatni… Így persze nélküle kellett költöznöm. Elváltunk, de legalább nem volt vita belőle, kié lesz a házunk. Ő megtartotta a régi életet, én pedig költözhettem.
Lily szomorúan vette tudomásul, hogy az előző meleg érzés helyét a jeges magány, és bánat vette át. A történet így már nem is volt olyan felemelő. Elveszítette a csillogását, és valami nyugtalanító lehangoltság maradt csak utána.
- Beköltözött?
- Sajnos a ház nagyon öreg, és a körülötte lévőket már mind lebontották, és újat építettek a helyükre… Mire rátaláltam, már onnan is kilakoltattak mindenkit. A város még egyezkedett az építtetőkkel, és addig nem kerül lebontásra, amíg nem születik egyesség, de… csak idő kérdése.
- Semmit sem tehet?
- Túlságosan átlagosak vagyunk. – mondta kissé bánatosan, és megkeverte a kávéját, bár a mozdulatnak nem sok értelme volt. – Mindketten. A ház túl öreg, hogy még hasznos legyen, és nem elég öreg ahhoz, hogy értékkel bírjon. Én pedig nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy megvegyem, vagy elég neves, hogy felszólaljak.
- Akkor most… kénytelen végignézni a pusztulását?!
Lily nem tudta, mit gondoljon, vagy érezzen. A férfi egyrészt sajnálatot ébresztett benne, másrészt valami rossz érzést, ahhoz hasonlót, amikor az ember tudatára ébred, hogy beszélgetőpartnere nem teljesen normális… Ilyen esetekben jobb kiszabadulni a társalgás kötöttségéből… de ezúttal ez nem volt olyan egyszerű. Lelke mélyén a szánalom mellett megszólalt valami furcsa kis hang, egy gonosz kis manó, mely arra ösztönözte, hogy hallgasson, figyeljen, és próbálja meg megtalálni ennek a különös eseménysorozatnak a gyökerét.
- Igen… és nem tehetek mást, mint megőrzöm az emlékeimben… Illetve mégis. Azt, amit az ember akkor tesz, ha elveszít valami fontosat. Megpróbálok emléket állítani neki.
- A könyvével!
- Igen.
- Ha ír róla, emlékezni fognak rá…
- Valahogy így…
A lány mosolyogva csóválta meg a fejét. Ha emberről lenne szó, és nem házról, nem furcsállná ezt senki…. Ha egy híresség életéről írna, vagy az anyjáról, akkor mindenki szépnek, és nemesnek tartaná. De így, hogy egy ház…
- Járt odabent?
- Igen.
- És…- kérdezte szinte remegő hangon – és olyan volt?
A férfi elmosolyodott. A mosoly ezúttal merengő volt, és titkokkal teli.
- Tökéletesen olyan.
- De hogyan?!
Lily-t ismét elkapta az a hév, ami akkor, amikor az író ott tartott a történetében, hogy rálelt álmai házára. Volt ebben valami misztikus, valami, ami túlmutatott az egyszerű hétköznapokon, és amitől a lány megborzongott.
- Hisz a végzetben? Reinkarnációban… karmában…
- Nem is tudom… talán. Mondjuk inkább, hogy nem tagadom.
- Nem tudom megmagyarázni. De amikor beléptem, amikor végigmentem a folyosókon, mintha emlékeztem volna… Nem, ez nem jó kifejezés! Nem volt ez emlék, inkább csak fantázia, mégis… Szinte láttam magam előtt, ahogy egy tucatnyi gyermek bújik össze félve és reszketve a pincében… Utóbb megtudtam, hogy a közeli óvodából ide menekültek a háborúban a bombázás elől.
- Ez hihetetlen!
- Sokszor használja ezt a szót, az apja nyilván nem örülne…
Lily egy apró grimasszal intézte csak el az ugratást, de nem volt kedve témát váltani.
- Mást is látott?
- A láttam szó nem épp megfelelő, de igen… sok mindent.
- Ez tényleg hihet… - a lány nevetett, és megcsóválta a fejét. – Felfoghatatlan!
A férfi végre beleharapott a reggelijébe, de a szeme, amit a lányon tartott, továbbra is mosolygott.
- Ha kiadják a könyvét, feltétlenül elolvasom! – emelkedett fel a székről.
- Akkor maga lesz az egyetlen! – nevetett a vendég.
Lily a pult előtt visszafordult. Valami nem hagyta nyugodni.
- Mondja… mi lesz, ha végez a könyvvel, és lebontják a házat is? Akkor mit fog csinálni?
A férfi arca kissé elkomorult. Nem úgy tűnt, mintha most először gondolkodna el a jövőn.
- Nem tudom. Talán új életet kezdek, teljesen levetve a múltat. De az is lehet, hogy még mélyebbre ásom magam a megmagyarázhatatlanba…
A lány erőltetett mosollyal biccentett, és megkerülve a pultot visszaállt a helyére.
Ez az ember képes volt feladni mindent, családot, állást, biztonságot ezért a furcsa dologért. Talán ha egy emberről lenne szó – gondolta ismét – akkor mindenki romantikusnak tartaná. Bár biztosan akkor is lennének, akik őrültnek nevezik, de valahol mindenki irigyelné. De egy ház…. megérhet ennyit bármi?! Eldobni, elveszteni, hagyni elúszni mindent… ráadásul úgy, hogy tudja, ebben nincs jövő…. A könyvét írhatná otthon is, a felesége mellett, és mégsem… Van ennek bármi értelme?! Főként így, tudva, hogy nemsokára mindennek vége… Bár az író azt mondta, nem tudja, mi lesz azután, Lily biztos volt benne, hogy csak egyetlen dolog marad. Az üresség. Hihetetlen, betölthetetlen, és kínzó üresség.
Szánalommal nézett a férfira, aki éppen kinyitotta a laptopot, és nekilátott az írásnak – közben megfordította a helyrerakott bögrét, hogy kifelé legyen a felirat.
Saját laptopjához lépett, mely a pult mögött állt kinyitva. Egy pillanatra elgondolkodva nézte az oldalt, majd néhány kattintással váltott. Jelentkezni akart a művészeti egyetemre. Tudta, hogy ez az utolsó év, mielőtt kiöregedne, és bár sosem merte megpróbálni, most adni akart magának egy esélyt. Éppen összejött a pénz a tandíjra, de meggondolta magát. Volt egy másik szerelme is régről. Talán nem olyan fennkölt, és híres sem lesz vele, mint a tánccal lett volna… de ebben a pillanatban érezte, hogy végre biztos az útjában. Begépelte az adatait, és lélegzetvisszafojtva elküldte a jelentkezést. Felnézett a férfira, aki az ablak mellett ült, és fel sem emelte a tekintetét a szövegről, amivel dolgozott. Most még boldog. De ez a törékeny egyensúly nemsokára véglegesen felborul. Akkor pedig elveszít mindent, és akik ilyen sorsra jutnak, azoknak kell egy segítő, aki átvezeti őket e nehéz szakaszon.
Igen.
Lily ettől a pillanattól teljesen biztos volt benne, hogy jól döntött. Hogy megtalálta a saját útját. És ha pszichológus lesz, segíthet másoknak is, hogy megtalálják a sajátjukat.
Biztosak
lehetünk-e abban, hogy minket sosem érhet hasonló? Hogy soha, semmilyen
körülmények közt nem válunk egy gondolat, személy, vagy esemény rabjaivá? Hogy
nem lesz semmi, amire azt mondhatjuk, hogy megéri érte bármit feláldozni? Míg
ezt nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, addig nem ítélhetjük el azokat a
szerencsétleneket sem, akik nem képesek levetni ezt a bilincset.
Rögeszme,
megszállottság:
Olyan pszichés állapot, mely során a személy mindent egyetlen gondolatnak, cselekedetnek rendel alá. Megnyilvánulhat úgy is, mint túlzott, értelmetlen, zavaró ragaszkodás egy személyhez, tárgyhoz, vagy akár helyhez. Sokszor az életminőség romlásához, szélsőséges esetben a realitással való kapcsolat elvesztéséhez is vezethet.
Olyan pszichés állapot, mely során a személy mindent egyetlen gondolatnak, cselekedetnek rendel alá. Megnyilvánulhat úgy is, mint túlzott, értelmetlen, zavaró ragaszkodás egy személyhez, tárgyhoz, vagy akár helyhez. Sokszor az életminőség romlásához, szélsőséges esetben a realitással való kapcsolat elvesztéséhez is vezethet.